NimfeaBlog

 Május 20-a nagy nap volt az EUs környezet- és természetvédelem életében: idén 20 éves a LIFE projekt, mely az egyetlen, kifejezetten természetvédelmi céllal létrejött EUs alap. Ennek örömére a Magyar Madártani Egyesület (MME) egész napos előadássorozatot és filmvetítést szervezett a Fővárosi Állat- és Növénykertbe. Sajnos-nem sajnos, a rendezvény nem volt kellőképp meghirdetve, ezért a látogatók száma meglepően alacsony volt. Meglepően alacsony, mert a szakma részéről az érdeklődés a nulla felé konvergált, összesen, ha 8-an voltunk szakmailag érdekeltek a rendezvényen. Ez a sajnos rész. Hirdetve széles körben nem volt, ráadásul zártkörű rendezvényként írták ki az Állatkertben, így még betévedő látogató sem volt délelőtt. Ezt kevésbé sajnáltam, mert nem szeretek előadni, így az a 15 ember, aki délután 4-kor még kitartott, az nálam a felső határt súrolta. De ugyanakkor az a 15 ember már mind ismerte a programot, tulajdonképpen velük, vagy családtagjaikkal (J...) együtt dolgozunk a programban, így új közönséget – függetlenül az előadás zsenialitásától – nem tudtam megnyerni magunknak.

És, hogy őszinték legyünk, mi sem ültük végig az egész napot. Eleve késve értem oda, mert a nagy bevásárlóközpontok 10 előtt urak kinyitni, így csak akkor tudtam, 5 percben visszacserélni a cipőm egy 39-es tüneményes topánkára. No de ez nem lényeg, csupán annyiban, hogy mire ebben a 39-es csodában elmetróztam ülve az Állatkertig, addigra szétszakadt a bal nagylábamujja, úgy nyomta a cipő. Amiben eredetileg indultam, az pedig egy magassarkú szandál volt, ami oldalt szedte le lassan, de kíméletlenül a lábamról a bőrt. Ez patthelyzetnek tűnt, így kénytelen voltam két rossz közül választani, és a lábujjam járt rosszabbul. Szóval új cipővel és egy kedves kolléganőmmel nekivágtunk az Állatkertnek, hiszen fél 5-ig volt még időnk, és nekünk nem hozott a személyzet friss döglött halacskákat, így magunk kellett ebéd után nézzünk. Ahogy mentünk mendegéltünk, egyszer csak a fókákhoz érkeztünk, akik éppen bemutatót tartottak. A sok embertől szinte alig láttuk őket, de egy fej és egy oldaltáska között annyit mégis láttam, hogy szaltóztak, forogtak, csúszva forogtak, kiabáltak, mindezt egy-egy botmozdulatra. Kolléganőmmel néztük egy ideig, majd kb. egyszerre elindultunk onnan. Magam részéről kifejezetten rossz érzéssel, amiben kis szerepe biztos jutott a cipőnek is. Amúgy is egész végig azon gondolkodtam, hogy ugyan Durrell úttörő volt az állatkertek faj-és génmegőrző szerepének erősítésében, de vajon az állatkertek ma tényleg ezt a funkciót töltik-e be? Meg kell jegyezzem, fővárosunk állatkertje (most nem átvitt értelemben) nagyon szép, és interaktív, vagy nem interaktív táblákkal, akár műsorokkal folyamatosan tanít, oktat, ismeretterjeszt. Mégis a fókák valahogy elszomorítottak. Mint ahogy a hangosbemondó is említette, 8-10 centi zsírréteg van rajtuk, kivéve az uszonyikon, melyek ezért rendkívül jó hőszabályozók. Mégis úgy gondolom, hogy a tegnapi 25-30 fokot már nem tudták kompenzálni. A jegesmedve sem hiszem, hogy nyáron egy percig is jól érezné magát. Ráadásul szegény fókák, melyek a fülesfókák közé tartoztak, még különféle mutatványokkal is szórakoztatták a magukat legyező közönséget, melyeket semmilyen számukra természetes élethelyzetben nem tudtam elképzelni. Vajon ez tényleg jó nekik? Abba már bele se merek gondolni, hogy milyen módszerekkel érik el, hogy halacskákért egy botmozdulatra a legkülönfélébb mutatványokra legyenek képesek, hiba nélkül. Vajon tényleg élvezik, amit csinálnak – legalább történik valami – vagy csak azért tűnik úgy, hogy mosolyognak, mert édes a pofijuk? A belépőjegyemmel, amit most nem váltottam meg, mert nagyon fontos személyként voltam jelen, aki 15 embernek tart előadást, szívesen támogatom Durrell céljait. De azt nem, hogy az emberekben azt az érzést erősítsék, hogy egy fóka, vagy delfin, vagy félmajom számára tulajdonképpen jó fogságban, mert hát mennyit játszhat, és hogy élvezi, és különben is azért létezik, hogy az embereket szórakoztassa. De különben mivel lehetne vonzani az embereket? Az a kiírás, hogy „A tigrisek 8 alfaja közül 3 már kipusztult és ezért többek közt TE vagy a felelős” üres tereket eredményezne. Pedig az igazság ez, csak nem szeretjük hallani, hiszen itt mi Magyarországon ugyanúgy felelősek lehetünk Kína pandáiért, vagy Jáva orrszarvúiért. A globalizáció erre is érvényes. És most nehogy valaki elrohanjon egy nemzetközi központú természetvédelmi egyesületekhez valamelyik térre pénzt adni (erre tudok ajánlani magyar szervezetet is…), elég, ha tájékozódik, hogy mik azok az okok, ami miatt a tigris, a panda, vagy az orrszarvú veszélyben van. A megoldás egyszerűbb, mint hinnénk, és pénz sem kell hozzá, sőt, pénzt spórolunk meg vele. Ha nem veszünk. Védett állatok származékait, vagy élő egyedeit otthonra, melyeket vadon fogtak be, és öltek halomra. Nem veszünk tengerparton árustól kagylót, nem veszünk korallnyakláncot a kedvesnek, nem kell a kígyóbőrtáska, mert a szerencsétlen még élt, mikor lenyúzták. Mind az ötöt énértem.

Valószínű ketten voltunk az egész parkban, akik ezen elgondolkodtak, mi se nagyon beszéltünk róla 10 percnél többet, inkább megetettük a vedlő tevét, majd leültünk egy padra, mert nem bírtam továbbmenni a 39-es csodaszép topánkámban, amit az előadásom után 6 óra 2 perkor, utolsó pillanatban újra visszacseréltem, egy 40-esre.

További olvasgatnivaló:

www.pasztolife.hu
www.cites.org
www.cites.hu
http://nimfea.hu/cites