Sziasztok!
Miután megtörtént egy nyitóbeszéd, és az elmúlt cirka egy hét alatt senki nem kívánt hozzászólni a bloghoz, kénytelen vagyok megtörni a jeget (legalábbis reményeim szerint sikerül) és írni valamit.
Az Egyesület életében az elmúlt pár hét alatt sokminden történt (szerencsére), így nem nagyon kell keresgetni a témát.
Nos...
Első lépésként meg kell említenem, hogy túl vagyunk az Egyesület életére nagy befolyással bíró április 28.-ai, immáron hagyományosnak tekinthető Állatkihajtó ünnepen. Ebben persze nagy szerepet játszott az egyesület minden szereplője, hisz a létrejöttéhez mindenki munkájára szükség volt.
Szerencsémre egy olyan rendezvényen lehettem jelen, amiből sajnos az országban kevés van. Öröm volt nézni, hogy nem a kínai játékok és ruhák rendezvénye lett megszervezve, hanem olyan emberek mutathatták be termékeiket, akik otthonukban állítják elő azokat a termékeket, amiket nagy- és ükszüleink napi szinten készítettek, használtak.
A rendezvény a helyben hagyományosan tartott állatok (marhák, birkák) kihajtásával kezdődött, majd kezdetét vette az állatok kihajtásának Szent György napi ünnepe. Sajnos ma már ritkán találkozhatunk az utcán csikósok álltal terelt szarvasmarhákkal, birkákkal vagy egyéb állatokkal.
Jelen voltak az ezzel az életmóddal kapcsolatos szakmák képvisői (karikás készítők,, bőrművesek), de megtalálhatóak voltak a hagyományos módon dolgozó kézművesek és termékeik is (készítés, kukorica csuhéj fonás, kunhímző, nemezelő, stb). Jó volt látni, hogy nemcsak a mai gyerekek, hanem a fiatalok, sőt még az idősebb korosztály is képviseltette magát a gyakorlatban már kihaltnak nevezhető szakmákban, melyek lassacskán azért csak-csak visszatérnek a köztudatba és egyre inkább közfigyelemnek örvendnek.
Örömmel vettem, hogy máglyát állítottak a juhász imához. Miután meggyújtották (este 9-órakkor) a tűz gyorsan végigfutott a tüzifán és nem tudtam kihagyni, hogy ne áldozzak az őseinknek a régi hagyományok szerint, hisz nélkülük apáink, nagyapánik és persze mi sem lennénk itt, hogy hagyományokat elevenítsünk fel.
Örömmel láttam, hogy újra lovaskocsik szántják fel a túrkevei liget gyepét, hogy a gyerekek élvezik a kocsizást, ugyanakkor érdekes volt az is, hogy az idősebb korosztály (talán gyerekkorát újraéllendő), és a gyerekek is mennyire tudják élvezni a a lovak közelségét. Azt gondolom van igaza néhány nagy elmének és tényleg génjeinkben van kódólva a lovak szeretete. Sokszor látom a gyermekeken, hogy minden félelem nélkül odarohannak egy lóhoz a felnőttek pedig nem győznek kapkodni utánuk, mert félnek, hogy bajuk esik. És mégsem bántják őket, sőt ...!
Őszintén remélem, hogy minden jelenlévő mester és főleg minden látogató megtalálta számítását. A vendégek abban, hogy jól érezték magukat a mesterek pedig abban, hogy bemutathatták (esetleg át is adhattak belőle egy kicsit a következő generációnak) tudásukat, mesterségüket és egy olyan világot amely már sajnos rég kihalt a köztudatból, ugyanakkor talán azzal a sejtéssel, hogy egy olyan tudás őrzői mely lehet hamarosan ismét értéket fog képviselni, sőt nélkülözhetetlenné válik.
A végére még néhány kép:
L.K.
Utolsó kommentek